Élt az egyik faluban egy favágó. Járt az erdőre járt vágni, aztán egyszer hazafelé bement a kocsmába. Hát ott azt mondják neki az emberek, a koma, a sógor, szomszéd:

– Te Jankó, tudod-e, hogy a te feleséged olyan pletykás asszony, hogy még a környéken sincs párja!

Jankó erre azt felelte:

– Ide figyeljetek, emberek, csak az én feleségem egyedül a pletykás, a tietek nem?

Úgy pártolta minden ember a feleségét, mint annak rendje. No, Jankó azt mondja:

– Egy nap alatt be fogom bizonyítani, hogy az egész falu asszonya egyforma pletykás!

Fogadtak egy liter borba, majd hazament Jankó, egy szót se szólt a feleségének. Szép csendesen lefeküdtek este. Reggel kelt az asszony, kiment etetni az állatokat. Jankó addig bevitt egy tojást a dunna alá. Megy be az asszony, Jankó még az ágyban.

– Te Jankó, veszett teremtette a fajtádnak, hát még most is az ágyban gubbasztasz?

Volt egyszer egy nagyon-nagyon fösvény legény. Szép volt az a legény, csinos, csak jaj, nagyon-nagyon fösvény volt. Az apja már mondogatta a legénynek:

– Édes fiam, meg kellene házasodnod, mert már bizony te jól benne vagy az időben.

– Jaj, édesapám! Nem akarok megházasodni, gondolja csak el, az a menyecske megeszi a vagyonunkat! Oszt akkor mi lesz nekünk? Hát azt a menyecskét etetni kell! Megeszi mind a vagyonunkat!

– De hát mégis, fiam, már benne vagy az időben, ha anyád majd meghal, ki fog rád mosni meg főzni?

Hallgatott a fiú, mert nagyon sajnálta, amit megeszik a majdani menyecske. Csak nem akart megházasodni. Egy lánynak aztán a fülébe jutott a dolog; és azt mondta:

– Na megállj te fösvény, majd én megleckéztetlek téged!

Amikor fösvény Péter arra ment kaszával, kiállt a kapuba, és elkezdte szedni magába a levegőt és tátogatni a száját. A legény erre megszólítja:

– Te Maris, mit csinálsz, miért tátogatod a szádat?

– Jaj, te, nem akarom hangosan mondani, gyere ide közelebb, csak neked mondom el. Tudod-e, hogy én levegővel élek? Reggel teleszedem magam levegővel, oszt akkor az már nekem elég egész napra. Holnap reggel újból teleszedem magam levegővel, oszt akkor abból élek tovább.

Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egy szegény asszony, és annak egy igen rest leánya, aki soha semmit sem lendített a ház körül, hanem csak ült a padon a ház előtt. Hiába kérlelte az asszony, semmi sem használt neki. Egyszer éppen püfölte végső kétségbeesésében, amikor arra sétált a királyfi többedmagával. Megszólítja a királyfi:
– Ugyan, szegény asszony, miért üti kend azt a leányt olyan nagyon?
– Ó, felséges királyfi, hogyne ütném, mikor mindenfélét megfon aranyfonálnak, amit elöl-hátul talál a ház körül, most is, míg a városban voltam kenyeret keresni, minden ágyamat megfonta aranyfonálnak, most már az sincs, amire lehajtsuk a fejünket.
Nagy szeget ütött ez a király fejébe:
– Ejnye, de derék leány, jó volna ez nékem!
Máskor megint arra sétált a királyfi, megint csak ütötte-verte a szegény asszony a lányát. Azt kérdi a királyfi:
– Miért üti-veri kend, szegény asszony, azt a leányt megint?
– Ó, felséges királyfi, hogyne ütném-verném, mikor még a sövényt is mind felfonta aranyfonálnak

Még nagyobb szeget ütött a dolog a királyfi fejébe. Harmadszor már szántszándékkal vette arra az útját, hát megint csak ott kínozta a lányát a szegény asszony.
Akkor már éppen nem állhatta meg a királyfi szó nélkül.
– Kutya teremtette! Minek üti-veri kend azt a szegény leányt?

Egyszer volt egy fösvény ember meg a felesége, s volt nekik egy öreg-öreg apjuk. Ez olyan öreg volt, hogy amikor a levest ette, úgy reszketett a keze, hogy amíg a tányértól a szájához vitte a kanalat, minden kilötykölődött a kezéből, és az abroszt teleöntözte. Mikor a tányérból ki akarta merni a levest, a tányért is elejtette, s eltörött. Ezért nagyon megharagudott a fiatalasszony az apósára. Rábírta férjét, hogy az öreget küldjék világgá, ne csináljon annyi szemetet náluk.

Elmentek a vásárba, és vettek két új pokrócot. Elhatározták, hogy a két pokrócot az öreg hátára teszik, s úgy indítják világgá. Akárhol esteledik rá, az egyik pokrócot leteríti, a másikkal pedig tud takarózni.

Mikor hazaérkeztek, hát sem a férfi, sem a fiatalasszony nem tudta rávenni magát, hogy az öreget útnak eressze. Volt nekik egy olyan hatesztendősforma fiúk. Azt mondja neki az apja:

– Fiam, itt van ez a két pokróc. Mi elmegyünk a mezőre dolgozni, és mikor te gondolod, hogy már kinn vagyunk a mezőn, akkor a pokrócokat tedd a nagyapád hátára, fogd meg a kezét, s vezesd ki az utcára! Mondd meg neki, hogy le is út, fel is út, menjen világgá, többet hozzánk ne jöjjön vissza!